Ismét egy naplemente Vejerben

Múltkor nem egyedül néztem a Naplementét Vejerben. Tulajdonképpen most sem, csak éppen nem azzal, akivel szerettem volna, hanem egy igencsak spanyolosan érdekes ernyős bandával. Ketten álltak kézi szélmérőkkel, és próbálták jelezni az almulást a brutálban.

Bizony eszembe jutottak a tanfolyamos idők, amikor a katonaságtól "ott maradt" szélmérő berendezések által is hivatalosan lepkefing erősségűnek mért szélben sem mert engedni startolni minket mesterünk a mélységes 30-50 méterbe, így szeretett járműveink a parkolóban vártak, viszont legalább néha ettünk is, nem egész nap csúsztunk-másztunk.

Ketten ernyőt igazgattak, belépőélet emeltek (én inkább lefogtam volna), a mester pedig néhány kísérletig fogta a tanítványt, majd inkább rádiózgatni kezdett pont mikor sok almulás volt:

- ¿Mi kopias? ¿Mi kopias?

Kiváló kisdombos tanítóm, Laci bácsi legalább be is jelentkezett Fedémes irányítótorony hívójellel a Fedémes főmérnöknek, szerintem az vagányabb volt.

Végül engem is befogtak a növendék gyilkossági kísérletébe, amit szerencsére elvétettek, mert harmincadik próbálkozásunkra elstartolt, és ha jól értettem élve szállt fára. Mint azt a Galaxis Útikalauzból tudjuk, minden humanoid lény tud repülni, ha az ugrását elvéti. Csak hát nagyon nehéz elvéteni, mert úgyis rákoncentrálsz, úgysem bírod a gondolataid elterelni arról a francos repülésről, amit úgy vágysz. Én meg közben fél kézzel csak megírtam az SMSt a repülésemről, lehet, hogy így vétettem el, hogy a Lányt az elkövetkező mintegy másfél hónapban egyáltalán láthassam.


Hát nem volt hova sietnem, az ismét tök üresnek érzett életembe. Szépen besötétedett, majdnem mindenki elment, kivéve egy idős úr. Keveset tudott angolul, de valahogy megértettem, hogy ő most itt a vaksötétben, ahol én fejlámpával csomagolom az ernyőm, bizony brutálszélben fog kupolázni, ne aggódjak miatta.


Bírom az idősebb fickókat. Sok jó életszemléletet lehet tőlük tanulni. Aki elsőre furának tűnik, bizonyos dolgai miatt, lehet, hogy normálisabb, mint gondolnád!

Miután az öreg megunta, hogy szinte nulla vizuális információval a feje fölött tart egy jókora szárnyat a pulzálóan erősödő Atlanti-óceáni hajóborogató Poniente szélben, ő is összecsomagolt, és kocsival elvitt az étterembe a fő starthelyhez. Közben beszélgettünk is. Hihetetlen sok éve repül, szerintem Magyarországon még fogalma sem volt az úttörőknek, hogy létezik ilyen eszköz, amikor az öreg már vígan repkedett francia és spanyol földön, vagy picivel fölötte, már amennyire az akkori technika engedte.